Tagek: magyar-asztalos

Az egyetemes ember

Uomo universale – így hívták a reneszánsz kor kutató-alkotó emberét. Jelentése kis kifejtést igényel. Olyan emberről van szó, akinek nemcsak az igénye van meg, de képes is arra, hogy munkájában ötvözze a tudományt és a művészetet. Azaz, amit tesz, abban ugyanúgy benne van a kutató elme összes felismerése és annak alkalmazása, ugyanakkor benne van a szépség megformálásának hajlandósága is. Továbbmegyek! Munkájában felismerhető a szenttel, az Istennel való elmélyülés igénye, ugyanakkor jelen van az emberi kapcsolatok alapját adó illem is. Ilyen ember volt Leonardo da Vinci, ezt érezhetjük Raffaello munkáiban és Albrecht Ajtósi Dürer alkotásaiban. Több szempontból ilyen volt Michelangelo is. Uomo universale, azaz egyetemes ember volt mindegyikük.

Ilyen emberek nem csak a régmúltban éltek! Itt vannak ma is közöttünk. Továbbmegyek! Ilyen hajlandóságokat akár önmagunkban is felfedezhetünk. Merthogy akkor is, ma is csupán arról szól a történet, hogy van-e akarat, hajlandóság arra, hogy kifejezzük azt, ami már belül ott van. Arról, hogy amit elképzelt, megálmodott valaki, azt véghez is vigye. Arról, hogy ne csak tudja a szakmai fogásokat az illető, hanem legyen benne határokat nem ismerő akarat is, hogy azokat formába öntse. És arról is, hogy ha valaki hiányát érzi valamely ismeretnek, akkor annak kutatásába, megismerésébe teljes odaadással vesse bele magát. Sőt, ezt a kutatását akkor se hagyja abba, ha a felismerései egyáltalán nem egyeznek a közvéleménnyel vagy a hivatalos tudományos állásponttal. Egyáltalán nem biztos, hogy az a helyes, ami egyben közismert is.

E havi lapszámunkban megismerhetnek egy olyan embert, aki nem fogadta el azt a választ, hogy „ezt a széket nem lehet megcsinálni”. Addig kereste önmagában a választ, amíg elő nem állt a megfelelő technikai megoldással. Az az amerikai kutató sem hagyta annyiban a dolgot, aki a műanyag vágólapok előtérbe helyezésével és népszerűsítésével szembesült. Addig vizsgálódott, míg rá nem jött a fa vágódeszkák egyedülálló képességére, és addig harcolt, míg a döntéshozó kormányzati szerv nem módosította álláspontját. Történetének összefoglalóját szintén a lapban találhatja.

Embernek lenni nehéz, de másnak lenni nem érdemes” – állította Albert Schweitzer. Mi lenne, ha továbbmennénk? Egyetemes embernek lenni nagyon nehéz, de sosem ismerjük meg az érzést, ha nem állunk neki a tévhitnek nevezett falaink elbontásának.

Tóth Norbert, főszerkesztő

2019.05. lapszám

Tovább olvasok

Merjünk másként gondolkodni!

A múlt hónapban egy érdekes játéknak voltam a tagja. Négy csoportba rendeződve mindegyik csapat egy maroknyi száraz spagettitésztát, 1 méter madzagot, ugyanennyi kétoldalú ragasztót és egy szem pillecukrot kapott. A feladat: egy önállóan álló építményt kell ezen alapanyagokból megépíteni, úgy, hogy a tetején kell elhelyezkednie a cukornak. Az építményt nem lehet hozzárögzíteni sehová, a hozzávalókat lehet toldani, darabolni, kivéve a cukrot. 30 perc áll rendelkezésre. Ha legalább két ilyen építmény elkészül időre, akkor az a csapat győz, amelyiké magasabb.

A négyből kettő „tésztatorony” készült el, ami képes volt megállni a saját lábán – 53, illetve 65 cm-es magasságokkal. Mint utólag kiderült, ez a kis játék bejárta már a fél világot, ráadásul tanulmányok tucatjai értekeznek az egyéni és csapatmunkáról, az építmények alakzatairól és a magasságokról. Íme, pár tanulságos eredmény. A legrosszabb csapateredményt az üzleti iskolák tagjai érték el, a nagy átlagnak számító 50 cm-es toronymagasságnak a felét produkálták. Az átlag felett pár centivel a vezérigazgatók létesítményei helyezkednek el, az átlagot messze felülmúlva pedig az építészek alkotásai végeztek. Van itt azonban még valami! Minden esetben az óvodások(!) szerepeltek a legjobbak között: nemcsak magasságban (átlagosan 66 cm), hanem náluk voltak láthatók a legérdekesebb alakzatok is. Miért? Van két érdekes megállapítás a tanulmányokban. A tizenéves diákok teljesítményét szinte lenullázta az, ha nagy értékű nyereményt helyeztek kilátásba, viszont szinte megduplázta, ha néhány hét múlva megismételhették a feladatot. A másik, hogy a felnőttcsapatoknál jellemzően csak az utolsó pillanatokban került fel a cukor a torony tetejére, ami aztán vagy állva maradt vagy összedőlt. A kisgyerekek azonban prototípusokat gyártottak, amiket folyamatosan finomítottak, úgy, hogy a pillecukrot mindig az építmény tetejére tették tesztelésként. Náluk nem volt egyetlen megoldás.

Tisztán látszik, hogy a jóval átlag feletti eredmények eléréséhez egészen más gondolkodásra van szükség, mint amit az iskolákban igyekeznek a fejünkbe tömni. Az eredményes alkotókészséget a kíváncsiság és a megismerési vágy adja, nem pedig a tanítói szigorral agyonismételt egymegoldásos séma. Akkor alkotunk kiemelkedőt, ha személyiségünket szabadon, játékosan tudjuk megmutatni; az elvárások (esetleg büntetések) korlátai között keserű szájízű eredmények születnek. Azt a bizonyos célt pedig (akárcsak egy pillecukrot) tartsuk mindig szem előtt!

Tóth Norbert, főszerkesztő

2019.04. lapszám

Tovább olvasok

Kitörés

A rómaiak hajdanán azt mondták, hogy a tavaszban Mars ereje van benne. Úgy tartották, hogy akkor érkezik meg a tavasz, amikor a hadisten villámai olyan erőt szórnak szét a természetben, ami képes felhasítani a magok kemény, külső burkát, hogy aztán elindulhasson valami újnak a kezdete. Minden évben, újra és újra.

Nem szeretnék a mítoszok között időzni, de azért valamit érdemes észrevenni. Ez pedig a tartalom állandósága és a forma változékonysága. Más szavakkal: a valóban lényeges rész változatlan, ha úgy tetszik, mindig lehet rá számítani. Ami folyton változik, az az alak, a külső burok, a látható forma. A külcsín.

Bennünk, emberekben is jelen van ez a kettősség. Rengeteg értékeset hordozunk magunkban: segítő szándék, megbízhatóság, kitartás. Folytathatnánk az erények sorát. Ám ez gyakorta nem tud megnyilvánulni, mert jellemzően „ráborul” egy küllem, egy felszíni látszat. Például téveszme, régi rossz berögződések, esetleg indulat, harag. Vagy csak szimplán az érdektelenség. A társadalmi elvárások teszik ezt? Esetleg családi vagy egyéni szokások? Ne firtassuk, igazából mindegy is. A fontos, hogy az értékes bennünk van, ami a saját döntésünk „villámainak” következtében felszínre törhet, szárba szökkenhet. Feltéve, ha hajlandóak vagyunk levedleni vagy átformálni a külsőségeket.

Lélekforgácsok rovatunk főszereplője is gyorsan túltette magát azon, hogy szociális intézmény vezetőként méltatlan munkahelyi helyzetbe került új főnökével. Felállt, elköszönt, s lám, munkájának eredményeiért továbbra is hálásak azok a hátrányos helyzetű fiatalok, akiknek gyerekként nem adatott meg a szeretetteljes családi otthon melege.

Egyébként nem feltétlenül kell eldobni a meglévőt. A lépcsőgyártás szakmai fogásait bemutató cikkünk írója például elővette ki tudja, hány éves kézi rajzos jegyzeteit, és tapasztalatait hozzárakva elküldte nekünk továbbközlésre. Azon igyekszik, hogy más is részese legyen a felismeréseinek. Így is lehet új formába önteni a belső tartalmat.

Hogyan tudunk különbséget tenni az értékes tartalom és a múlandó formaságok között? Többek között a változékonyságot kell tetten érni! „Holnap is úgy fogom gondolni, mint ahogy most?” „Ma is hiszek abban, amiért gyerekkoromban rajongtam?” Igaz, ehhez önmagunhoz való őszinteség is kelleni fog, de így tetten érhető az, ami csak a felszínt érinti, hogy aztán átadhassa a helyét a tartalomhoz jobban illő formának.

Tóth Norbert, főszerkesztő

2019.03. lapszám

Tovább olvasok

Legyen benne részünk!

Vágjunk a közepébe: szerkesztőségünk szeretné megszólítani mindazokat, akik nyitottak arra, hogy ismereteiket, tapasztalataikat megosszák másokkal. Más szavakkal: egyrészt szakmailag helytálló, másrészt a köz javát szolgáló, értékes tartalmakat keresünk (írásokat, fotókat, élménybeszámolókat, videóanyagokat stb.). Ezeket a tartalmakat szeretnénk megosztani – a nyomtatott és online – közösségünk többi tagjával, embertársainkkal. Miért? Egyszerűen azért, hogy a jónak más is részese legyen. Ha más is örül annak, ami nekünk örömet okozott, akkor ez az érzés felerősödik.

(Aki már kapott, az tudja milyen érzés, amikor egy kisgyerek megajándékoz minket a legkedvesebb rajzával.)

Hogyan tudják ezeket a tartalmakat megosztani? Írjanak nekünk, keressenek meg telefonon, vegyék fel velünk a kapcsolatot, és megtaláljuk a módját a közzétételnek.

„Jó, jó, de hát nem akarok kiállni ország-világ elé” – mondhatná bárki. Rendben, de azért nézzük meg, hogy miről is van szó!

Szokatlan dolgok vannak kialakulóban. Az internet segítségével kitudódnak a világpolitikai elit háborúktól sem visszariadó, társadalmakat és kultúrákat egymásnak ugrasztó játszmái. Sorra napvilágra kerülnek, hogy a kapzsi cégek mérhetetlen haszonszerzései az oka a rendszeressé váló gazdasági válságoknak.

Még 10–15 éve, az akkor „divatosnak” számító társadalmi felelősségvállalás (ismertebb nevén CSR) fontosságát hirdető vállalatok sok esetben csupán nonprofit szervezetnek látszó tárgyai voltak egy kőkeményen profitorientált cégnek. Ma már az ilyen, sokszor átlátszó törekvéseket az Y és a Z generáció lazán kineveti. Ezen fiatalok többsége nyitott szemmel nézi azt, hogy ne csupán a profit felhalmozása legyen a cél, hanem, hogy a tevékenységnek a környezetre és a társadalomra gyakorolt hatása is jó legyen.

A „nyertes-nyertes-nyertes” elvre épülő üzleti magatartás kezd elvártnak számítani: amikor nemcsak mindkét üzleti fél, de a környezet és a helyi közösség is nyertesnek érezheti magát. A tudatos közgazdászok erényetikai gazdasági rend kialakulásáról beszélnek (lásd Lélekforgácsok c. rovatunkat). A deres hajú cégvezetők között azok számítanak modernnek, akik észreveszik és betartják a XXI. századi irányvonalakat (bővebben erről a Mesterportré c. rovatunkban).

Nos, aki őszintén belátja és teheti, cselekedjen valamit a közjóért. Ráadásul (közgazdászok mondják, nem én!) ez nemcsak jó megítélést hoz magával, de még anyagi haszon is származik belőle.

Tóth Norbert, főszerkesztő

www.faipar.hu

Tovább olvasok